" Vajon mitől? "- gondoltam, hiszen nem láttam mnég vámpírt sírni. Mondjuk úgy, hogy nem igazán tudtam valami sokat róla. Stella az ilyenekből kiszokott hagyni engem. Szeretett volna normális tinédzserként nevelni. Már amennyire lehetett. Elmélkedve néztem ki az ablakon.
" Mi lehet vele? "- gondoltam szomorúan, hiszen azok a "valakik" őt is megfogják keresni egy baráti beszélgetésre. Remélem értitek, hogy gondolom... Nem telt bele sok időbe és odaértünk. Egy erdőbe vitt a suli közelében, egy gyönyörű házhoz. Kívülről teljesen normálisnak látszott. Bár meg lehet ez csak álca. Mi már csak ilyenek vagyunk... Mást mutatunk, mint amit érzünk.. Miről beszélek? Mi SEMMIT nem érzünk.... A ház gyönyörű és nagyon nagy volt. Az előtéri falak kőből a többi teljesen fából volt. A bejárati ajtón rengeteg picike üvegből álltak, amikből csak kifelé lehetett látni. A ház mellett egy folyó csorgadozott, ami fölött egy erkély és egy Japán Cseresznyevirágfa állott. A teraszon már ácsorgott egy srác, aki még talán kicsit helyesebb is lehetett, mint Peter.
"Biztos a bátyja!"- gondoltam, majd azon kaptam magam, hogy bámulom. Ő kedvesen rámosolygott, majd egy másodperc alatt eltűnt. Biztos voltam benne, hogy már jön. Igazam volt egy pár másodperc alatt már az ajtóban állt. Egy fehér ing és egy nadrág volt rajta. Szív döglesztően állt rajta. Nem tudtam még köszönni se, mert valami behúzott minket a házba.
- Ez meg ... ?- kérdeztem volna, de a srác félbeszakított.
- Ez az Én különleges képességem! - mosolygott, majd kezet csókolt. - Erik vagyok szolgálatodra Szépségem!
- Tudtommal Én vagyok Mia Védője és nem Te!- morogta Peter. Azt hiszem féltékeny volt. A morgásra leszökkent még két ember. Ők is kedvesen bemutatkoztak.
- Helló, gondolom Te vagy az akiről már olyan sokat hallottunk... Kathrine vagyok és ő pedig mellettem James .- nyújtott kezet a nő.
- Örvendek!- motyogtam zavartan, mert nem értettem, hogy miért tudnak ilyen sokat rólam, hiszen még csak most találkoztam velük... Több időm nem is volt már beszélni, mert Peter megragadta a karomat -kishiján letépte- és felhúzott egy szobába. Amerre csak néztem könyveket láttam. A teremnek volt egy emeletes része is, ahova egy lépcső vihetett fel. Ámulásomon csak mosolygott, majd egy hatalmas szekrény felé vette az irányt, aminek egyik fiókját kihúzta és elővett egy " 1983-ban történtek" mappát és kutakodni kezdett.
- Mit keresel?- kérdeztem megdöbbenve.
- Bármit, ami segíthet megtalálni a Kelyhet! Ha 1983-ban meghaltak, tuti valami titkot hátrahagytak, amit a Tanács feljegyzett...- dobálta ide-oda a papírokat. Mivel nem ismerem ezt a szobát,sőt az egész házat sem, nem nagyon tudtam neki segíteni,így olvasgatni kezdtem. Könyv választás közben egy hangot hallottam. A hangírányában egy kislányt láttam. Haja fekete volt, szemeit eltakarta. Egy fehér hálóingben ácsorgott.
" Kövessssss!"- kérlelt vékony hangján. Hátranéztem, hogy Peter hallotta-e. Ő egyre csak a papír halomban kotorászott. A kislány magabiztosan lépegetett a könyvek között, majd az egyik polc előtt megállt és kihúzott egy könyvet. Forgatgatta és tisztogatta, majd felém fordult.
" Szentháromság... A tökéletesség..."- suttogta.
Amikor feléje fordultam, hogy átvegyem a könyvet eltűnt. A tárgy koppant egyet a padlón. Gondolkodni kezdtem, mert sehogy sem tudtam feldolgozni, amit mondott. Megnéztem a könyv borítóját. Kivülről semmi érdekeset nem mutatott. Aztán hirtelen jött vilámcsapásként belémhasított.
" 777 ! Ez az! A 777 szám a szentháromság és a tökéletesség száma! "- gondoltam, majd arra az oldalra lapoztam. Az oldalon ez állt:
" A Kutna Horai csontkápolna
Prágától alig 70 km-re fekszik egy apró, egykori bányaváros, Kutna Hora. A városban található gyönyörű építmények között megtalálható egy, első látásra bizarrnak tűnő apró kápolna. A helyiek érthető módon „Csonttemplom”-nak nevezték át. A kápolna a pestis és a huszita háborúk halottjainak csontjából kialakított belső térrel rendelkezik. Majd leérve, csontpiramisok várnak, és egy hatalmas Schwarzenberg címer. " - nem kellett tovább olvasnom. Édesanyám leánykori neve Amanda Schwarzenberg... Összecsuktam a könyvet és Peterhez rohantam. Futottam, ahogy a lábam bírta. Muszály volt erről tudnia.
Mia Anderson
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése