Testvériség

Futottam hozzájuk, ahogy a lábam bírta. Nem voltak messze, amikor láttam őket, de mégis ez egy évnek tűnt. A fejemben a gondolatok csak kavarogtak ötleteket keresve a menekülésre. Bár az nem lenne Hozzánk méltó. Egy vámpír sohasem menekülhet. Az a gyávaság jele. Gyávaság. A legrosszabb tulajdonságuk az embereknek. Elfutni és otthagyni egy társad életét. Gyakran láttam ezt. Mi ilyet nem teszünk. Soha nem hagyjuk cserbe a társunkat. Megvédjük az életünk árán is. Egy kiáltás szakította meg gondolatmenetemet. Még gyorsabbra vettem a tempómat. Mire odaértem a két testvér egymásnak rontott. Olyan volt, mint egy lassított felvétel. Pedig ez nem film volt. A valóság. Emberi szemmel biztosan csak villanásokat láttam volna, de így mindent tökéletesen láttam. Eric  éles körmeivel végig szántotta testvére mellkasát, mire a másik keservesen felordított és ellökte magától.
- Peeeteeer!- kiálltottam és futni kezdtem feléjük. Mindketten felém fordították a fejüket.
- Miaa!Tűnj el! Menekülj!- ordította oda nekem védelmezőm. Eric felkuncogott.
- Nocsak... Túlélted? A bátyám után Te jössz! - morogta és kihasználva azt a pillanatot, hogy Peter hátát mutatva neki nem rá figyelt, karmaival belevájt testvére hátába, mire a másik keservesen felordított fájdalmában. Egyre mélyebbre nyúlt be, majd elmosolyodott és egy hirtelen mozdulattal kitépte a szívét. A lábam elé dobta.
- Tessék! A szívét akartad?! Hát megkaptad! - nevetett fel gonoszan. Szemeim kipattantak. Kifejezetten sokkos állapotba kerültem. Csak sikítottam és sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Egyre csak az a mondat hangzott a fejemben, hogy; Peter meghalt. Peter meghalt. Peter meghalt....
- NEM!- ordítottam és a fülemhez kapva térdre borultam. Eric odajött hozzám és felemelte az arcomat az államnál fogva.
- Látod? Meghalt!Innentől pedig...- emelt fel a föld ről egy darab földet.- ... csak egy kis homokszem vagy. - engedte ki kezéből az anyagot. Szemeimmel rémülten néztem az öveibe. Felpofoztam.
- Nem! Igenis vagyok olyan erős, mint te! -köptem a szavakat és egy mozdulattal hason vágtam. Egy gyors mozdulattal elkapta a csuklóm. Erősen ellenálltam és kiakartam venni, de nem tudtam. A szorítás túl erős volt.   Még jobban megszorította, mire egy roppanást hallottam és keserves fájdalmat. Tudtam, hogy eltörte.
- Szemétláda!- suttogtam. Felnevetett és felemelt a kezemnél fogva. Megint felordítottam.
- Tudom, hogy tudod merre van a Kehely...- lehelte az arcomba.-... és segíteni fogsz megtalálni.
- SOHAA!- ordítottam és szabad kezemmel ellöktem magamtól.
- Gondoltam, hogy ezt mondod...- kuncogott, majd csettintett egyet.  Egy alak tűnt fel, aki egy másikat tartott a kezében. Ahogy egyre közelebb és közelebb ért tisztán kitudtam venni a fogvatartottat. Stella volt az.  A vámpíranyám. Rémülten nézett rám. Arca meggyötört, ruhája pedig piszkos volt.
- Stella!- kiáltottam és felé rohantam, de Eric elkapott. Hátulról lefogott és a fülemhez hajolt.
- Tudom, hogy sokat jelent neked. Csak segíts megtalálni a Kelyhet és nem esik bántódása. - suttogta. Stella szabadulni próbált és felém kiáltott.
- Mia! Ne hagyd, hogy megszerezze! - kiabálta. Eric felkuncogott.
- Na Édesem, hogyan döntesz? - érintette ajkát a nyakamhoz. Tudtam ha beleegyezek  Eric pokollá teszi a jelent. Viszont, ha meg nem, akkor a legeslegutolsó rokonom is meghal. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam egy tervet.
- Rendben.- motyogtam alig érthetően.
- Hogy mondod? - mosolygott gúnyosan. Bizonyára élvezte a számkivetettségemet.
- Rendben!!!- kiáltottam összeszorított szemmel. Még egy utolsó keserű nevetés. Stella kiálltása és a kép elsötétült.