- Ezek mi csodák?- kérdeztem egy fekete-fehér indás nővényekből álló csoportra, ami elkülönült a többitől.
- Saját fejlesztés. Még nem nevezetem el őket. Nem szoktam. Csak kialakítom.- mondta és megsimította a karom. Ösztönösen elhúztam a kezem.- de ne bámészkodj! Eleget fogod még látni őket... Gyere!
Követni kezdtem, de vetettem még egy pillantást arra a kertre, majd hátat fordítva nekik kiléptünk a kapun. Egy poros, szürke macskaköves utcára jutottunk ki, ahol rengeteg feketében öltözött vámpír volt. Még soha sem jártam ilyen helyen. Társaink mosolyogva köszöntöttek vagy éppen biccentettek felénk. Szemük különös kékes árnyalatban villogott, nem úgy mint a miénk. Tulajdonképpen kezdtem elveszteni azt az elméletet, hogy tényleg vámpírok voltak-e. Az az élénk kék szín...
- Hol vagyunk? - kérdeztem megszeppenve az idegen vidéktől.
- Az Amaranth-ok földjén. Különös lények. Vámpírok mégis mások mint te vagy én. Barátságos nép, de imádnak versengeni és fogadni.- mosolygott.
- Még sosem hallottam róluk...- motyogtam.
- Nem csoda. Az a némber mindent elhallgatott előled... - morogta összeszorított fogakkal.
- Ő nem némber!- álltam meg hirtelen.- Ő is olyan mint te, én vagy éppen Peter...- a végét szinte már csak suttogtam. Néma csönd borult ránk néhány másodpercig. Eric teste megfeszült és felszisszent.
- Az a szemét... Utálatos... - mormogta.- Peter gonosz volt. Meg kellett halnia! Érted?
-NEM! Nem volt gonosz! Ő vigyázott rám! Még ha egy kicsit rövid ideig is, de vigyázott! Nem is tudom ki volt az aki teljesen kiirtotta a saját fajtársait... a családját...- köptem szinte a szavakat, amik csak úgy kibontakoztak belőlem. Eric a falnak nyomott a torkomnál fogva alig egy pillanat alatt.
- Muszáj volt. A mester azt mondta gonoszak. Tényleg azok voltak! Te nem láttad azt amit én! Nem voltál ott akkor! -csuklott el a hangja és lehajtotta a fejét.
- Mikor? Mi történt?- nyöszörögtem, mert kényelmetlennek éreztem ezt a helyzetet.
- 1870-ben történt... Akkoriban még London mellett éltünk egy kis faluban a nevére már sajnos nem emlékszem... Épp elég volt az amit láttam. Peter, Kathrine és James naponta gyilkolta meg a született gyerekeket... A férfiakat és a nőket pedig elnyomásban tartották folytonos kínzással együtt. Élvezték a fájdalmat, amit okoztak. Borzalmas látvány volt. Csak döbbenve néztem. Próbáltam őket kiszabadítani, de nem tudtam... - sírta el magát hirtelen és elengedte a torkom. Megdörzsöltem megnézve lett-e valami horzsolás rajta, de nem volt. Sajnálta Ericet, de nem tudtam felfogni az elhangzottakat. Csak sokkolt állapotban ácsorogtam.
- Nem...- suttogtam, majd egyre hangosabban ismételgettem, a végén már szinte kiabáltam. A lények csak bámultak minket, de mégsem törődtünk velük. - NEM! HAZUDSZ! Peter sosem tett volna ilyet!
- De ez történt... Igazat mondok! Ha nem hiszel nekem, akkor nézz bele a fejembe!- mondta. Nem értettem.
- Hogyan?- kérdeztem óvatosan, de későn a fiú az ajkait az enyémre tapasztotta és karjaival leszorított. Szemem rebbent egyet, majd pillanatképek forogtak le a szemem előtt. Peter amint egy kislányt darabol fel és eszi meg.... Amint egy nőt aláz meg... Borzalmasak voltak... Egy idő után már abbamaradt a képek sora és kinyitottam a szemem. A gonoszság egy új fogalma fogalmazodott meg a fejemben. Egy név... Amelyet sokkal rosszabb volt hallani, mint máskor eddig. Peter Black, a gyilkos, az áruló, a szemét, álnok, gazember... Összerogytam. A fájdalom elviselhetetlen volt. Egy üres bábu voltam. Egy senki, akit mindenki manipulált...
Mia Anderson
 |
| Eric rajza az Amaranthokról... |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése