10.Fejezet: Vérdíj

Csak öleltem. Örültem, hogy végre ismét  a karjaimban érezhetem. Megpróbáltam felfogni, hogy Peter nem halt meg.
- Csak nem hitted, hogy itt hagylak?-kérdezte kedvesen mosolyogva.- Túlságosan naív vagy.- nevetett, majd megcsókolta a homlokomat. Tüzet gyújtottunk és elmeséltem neki, ami eddig velem történt. Néhol felmorgott, majd kis idő után lehiggadt. Egészen naplementéig beszélgettünk, amikor végre kimerészkedhettünk és besötétedett.
-Induljunk! Van a közelben egy kisebb falu. Ott tudunk majd szerezni új ruhákat és a szükséges dolgokat!-mondta komolyan. A város tényleg közel volt. Alig suhantunk pár száz métert. A tetőről figyeltük az embereket. Ti emberek még csak nem is sejtitek, hányan vadásznak rátok a mi fajtánkból. Békésen sétálgattok, buliztok, részegre isszátok magatokat, egymásnak ártotok. Ez egyáltalán nem értelmes tevékenység és teljes fölösleges. Akárcsak a háború. A borzalmak, a sebesültek. Láttam a sok síró embert, a halottakat. Mindent. Más a mai világ, mint a mienk volt. Rondább és kegyetlenebb. Óvatosan sétáltunk az utcán. Két feltűnően csinos miniruhás lány jött nevetgélve felénk. Egy pillanatra megakadt a szemük Peter-én.  (kinek nem???-forgattam a szemeimet.), majd sétáltak tovább. Hirtelen azonban megálltam. Furcsa szaguk volt, nem a szokásos édeskés, inkább keserű. Őszintén szólva semmit. Félve Peterre néztem, amikor nekem ugrott az egyik lány. Egy mozdulattal kicsavartam a nyakát, de ő visszaforgatta vigyorogva. Nem volt vámpír, de ember sem. Akkor mi volt? Egy mozdulattal kettétéptem.
- Mik voltak ezek?- suttogtam meglepődve.
-Nem tudom..-motyogta halkan, majd megfogta a kezem.- Gyere keressünk egy ruha boltot. Így túl feltűnőek vagyunk.- puszilta meg a homlokom. Rajtam végül egy lila-fekete kockás nyakba kötős felső, bőrkabát, egy fekete tüllös lila szoknya és a csizmám állapodott meg, míg Peter a kék farmer, mintás póló és bőrkabát kombóban állapodott meg. Mikor kiugrottunk a szellőzőn és ismét az utcán voltunk, nevetést hallottam közvetlen közelről. Peterre néztem, aki csak vigyorgott, majd az arca átváltozott másé. Egy helyes, de ismerős arccá.
- Csá Mia!- vigyorogott. A vigyorából egyből rájöttem,majd felképeltem és üvöltözni kezdtem vele.
- MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL ALEXANDER???- kiabáltam és közben erőszakosan berángattam egy sikátorba.
- Hát na! Jó poénnak tűnt és fizettek is érte.-vigyorgott.
-KI FIZETETT ÉRTE? -üvöltöttem még mindig az arcába.
- Nem tudom.-gondolkozott el komolyan. A falhoz vágtam.
- MOND KI!!-üvöltöttem.
- jólvanna!-rakta karba a kezeit.- Eric... De ezt is tudtad nem? Vérdíjat rakott a fejedre! Mindenki rád vadászik... Nem csak én... -vigyorgott. Elengedtem és gondolkoztam. Nem maradhatok sokat sehol. Rejtőzködnöm kell. Még jobban. Francba. Határozottan kinéztem és elindultam, majd megtorpantam.
- Velem jössz! Gyerünk!- mondtam hidegen.
- Mert?? - kérdezte tettetett szomorúsággal
- Mert.- mondtam hidegen.- Szükségem van rád. Amúgy is tartozol nekem, amiért nem öltelek meg. -vigyorogtam.
- Francba.-motyogta és hallottam, ahogy jön utánam.