11. fejezet-Szerencse a szerencsétlenségen

   Alexander zsebre tett kézzel követett durcásan. Nagyon kevés kellett, hogy szét ne tépjem és a legközelebbi kisboltot felgyújtva el ne pusztítsam. Mégsem tettem, mert szükségem volt a társaságára és a segítségére. Nem tudtam merre menjek, csak sétáltam csendben. 

- Hova is megyünk tulajdonképpen? Csak azért kérdezem, mert egy órája összevissza mész.- mondta gúnyosan. Dühösen hátrafordultam.

- Hadd tudjam én oké? Örülj egyáltalán annak, hogy még élsz idióta!-kiabáltam az arcába. Karba tette a kezét és félrenézett.

- Pezsgőt kéne bontanom? Közel 40 éves vagyok. Valószínűleg már rég megdöglöttem volna emberként.-morogta.-Már ha az a rohadék nem jön közbe.

- Milyen rohadék?- kérdeztem kíváncsian, mert komolyan érdekelt. A fiú felsóhajtott.

- Régebben stréber voltam, egy átlagos srác, akit csak a könyvek érdekeltek. A szüleim így sem foglalkoztak velem, bárhogyan is próbálkoztam a jó jegyeimmel. Csak bólogattak. Teljesen unalmas voltam. Aztán jött egy új lány a sulinkba. Tele volt energiával, folyton pörgött és imádta a kalandokat. Egy igazi, vérbeli és szexi rossz kislány volt.- elmosolyodott.- egyszerűen elbűvölt. Hosszú szőke hullámos haja volt és hulla fehér bőre. Átalakította az életem. Új ruhákat vásárolt, menővé tett és megtanított élvezni az életet. Vele volt életem első csókja, első kalandja, a legelső olyan nap, amikor semmi nem érdekelt, csak Ő. Aztán egy este elvitt bulizni, berúgatott, majd lefeküdtünk. Akkor megharapott. Aztán amikor reggel hazamentem... - ökölbe szorult a keze és remegni kezdett.- a szüleim vérben fürödve feküdtek a földön. Éreztem a vér mámorító illatát, mégsem érdekelt. Lesokkoltam. Aztán kijött egy szál törülközőben a lány, Marie és rám mosolygott. Azt mondta, így érzéketlen tudok lenni. Kötetlen. Már nem emlékszem hogyan és miért, de közel 14 évig szolgáltam Marie-t. Segítettem eltüntetni a hullákat és hasonlók, ő pedig cserébe segített megtanulni, hogyan kezeljem a képességem. Az utolsó évben megismertem Isabelle-t, egy másik vámpír lányt, aki életem legnagyobb szerelme volt. Imádtam. Egy este elszöktem, hogy találkozhassak Isabellel, de mire a helyszínre értem.... Marie széttépte és elégette a szemem láttára. Ordítozni kezdett velem, majd hirtelen megölelt, mire belöktem őt is a tűzbe. Néztem ahogy sikítozva elporlad és csak hamu marad belőle.... Azóta vagyok ilyen... - mondta komolyan. Rámeredtem. Ehhez képest az én kis sztorim kismiska volt. Késztetést éreztem, hogy megöleljem, de mégsem tettem. Aztán eszembe jutott egy hely, ahol bármikor megszállhatnánk és elrejtőzhetnénk. Stella exszeretője, Lisander egy kis kastélyt adott neki még régen. Sosem használtuk. Úgy tűnik most itt az ideje. Rámeredtem Alexre.

- Tudom hova kell mennünk!-mosolyogtam, majd megfogtam a kezét és rohanni kezdtem, akár csak egy gyerek. A kis kastély nem volt messze, az erdő egy eldugott részében volt. Magamat szidtam gondolatban, hogy hogy nem jutott eszembe előbb. Amikor odaértünk megálltam és alaposan szemügyre vettem a házat. semmit nem változott. Halvány rózsaszín volt az egész, fehér csíkokkal. Intettem Alexnek, hogy menjünk be. Az ajtón arany díszítéssel ez volt: " ma chère" azaz kedvesem. Amikor kinyitottam az ajtót, elámultam a sok szép vintage díszeken. Alex pedig elment körülnézni, van-e áram. A bejárattal szemben egy márványlépcső volt. Hangot hallottam fentről, majd kopogást a lépcsőn. Ha lett volna, most dobbant volna egyet a szívem. Stella jött le mosolyogva, kisestélyiben kezében egy pohár pezsgővel.

- Tudtam, hogy megtalálsz! Már vártalak! Itt teljes biztonságban leszel!-mosolygott anyám, majd megölelt. Éreztem, hogy a kocka fordult és most Ericnek kell menekülnie, nem pedig nekem....